tündérkertem

 A mai Dante előadás közben éreztem életemben úgy először, hogy jó volna megtanulni olaszul. Remélem Goethével nem érzek majd hasonló késztetést a német felé.

Na de mégis... mik vannak?? o.O

ma majdnem olyan voltam, mint amilyen öt éve lettem volna. majdnem felhívtam valakit, hogy megtudjam, hogy valaki egészen más hogy van.

majdnem.

de én nem tehetem meg. nem, mert ha megtenném akkor ez az egész értelmét vesztené. akkor olyan lenne mintha tényleg nem változott volna semmi sem. pedig ez a változás mindennél jobban kell.

most rajta a sor. 

Rejtettelek sokáig,

mint lassan ért gyümölcsét

levél közt rejti ága,

s mint téli ablak tükrén

a józan jég virága

virulsz ki most eszemben.

S tudom már mit jelent ha

kezed hajadra lebben,

bokád kis billenését

is őrzöm már szívemben,

s bordáid szép ivét is

oly hűvösen csodálom,

mint aki megpihent már

ily lélekző csodákon.

És mégis álmaimban

gyakorta száz karom van

s mint álombéli isten

szorítlak száz karomban.

r. m. 

Életem legjobb döntése volt. Ez volt a legjobb dolog, amit valaha magamért tettem. Most először választottam magamat helyetted, most először éreztem úgy, hogy én vagyok egy lépéssel előrébb és nem te. Tudod, még sosem voltam ennyire kiegyensúlyozott, ennyire magabiztos, ennyire önfeledt. Még sosem volt egyszerre ennyi energiám, ennyi élet bennem. Nem hiszem, hogy megváltoztam, egyszerűen annyi történt, hogy már nem vagy a közelemben. Azért elég humoros, ha belegondolsz, hogy mindvégig azt hittem, akkor lehetek boldog, ha melletted vagyok, erre rá kellett jönnöm, hogy csak annyi kell a boldogsághoz, hogy egészen távol legyél tőlem. Hogy tovább tudjak lépni. Ezen tényleg nevetni tudnék. Olyan röviden, szaggatottan, félholdasan, mint ahogy Albus nevet, ha Gellert néha az eszébe jut... (Óóó ez szép volt, van ami mindig bejön...) Boldog vagyok és gecijó érzés boldognak lenni. Annyira nem volt jellemző az egész kapcsolatunkra a boldogság, hogy talán egyikünk sem érti igazán, mit jelent ez. Pontosabban te nyilván érted, hiszen már te is boldog vagy, ami azért szintén mulatságos, de jó dolog. Én örülök, nagyon örülök annak, hogy boldog vagy. Végre jól döntöttünk, és ez még valami, amitől boldogok lehetünk. Najó... kezd sok lenni a boldogságból... Az amit igazán ide akartam írni, hogy annak ellenére, hogy nagy valószínűséggel ezt már el se olvasod... hogy mindent kidobtál, amit valaha tőlem kaptál (vagy talán még ennyi energiát sem vesztegettél a dolgainkra)... annak ellenére, hogy már biztosan nem kapod elő a telefonod, hogy bepötyögd a paktumos lány legújabb villanásait ("Vergilius.. Jaj én már hallottam ezt a nevet... Azt hiszem... ööö... magyar órán???"), majd nem jut eszedbe, hogy jé ezt már nem küldhetem el... hogy nem akarod elmesélni, hogy láttad a Hubát, és elég elhasznált feje van... hogy nem volt benned egy pillanatnyi hiány sem, mikor a Vénasszonynak örültél... szóval mindezek ellenére azt akarom mondani, hogy nekem te vagy a majom a szívemben. És hogy sajnálom. És azt is hogy köszönöm.

 "Nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc vállainál."

Kundera

Nem akarok habcsók lenni. Kosárka akarok maradni. 

A pillanatban sosincs öröm. Valószínűleg ezért utálom a meglepetéseket.

A pillanatban nincsen öröm. Csak az oda vezető útban. A várakozásban. A várakozás kellemesen bizsergető kiszámíthatatlanságában. A 'nem tudtam róla' harsánysága minden érzéket, minden érzést eltompít. Nincs más csak a tompaság. Csak az érzés, hogy ez is elmúlt egy pillanat alatt. Igen ez az, ez az, ami a legjobban fáj.

Még sosem éreztem ennyire, hogy minden milyen gyorsan kicsúszik a kezeim közül. Egy Hrabal mű szereplője vagyok, és Hanta gigantikus hidraulikus prése pillanatokon belül összenyom, mint ahogy azt Goethével, Novalissal és Nietzschével, meg az apró, ficánkoló egércsaládokkal tette. Istenem, hiszen két tonna irodalom reszket, remeg a fejem felett és bármelyik pillanatban a nyakamba szakadhat.   

A pillanatban sosincs öröm. 

Talán igazad van, nem tudom, hogy lehetnék boldog.

Elég sokáig vegetáltam. Éltem, lélegeztem, vert a szívem. És a boldogság olyan távoli volt. Csak ennyire tellett tőlem.

Talán tényleg nem tudom, hogy milyen a boldogság. De meg akarom tanulni.

Boldog akarok lenni.  

Olyan ez akár egy vonat, ami több százzal száguld, és jó volna róla leszállni, csak lent állni a peronon, csak egy percre. És azt hiszem...

Én már leszálltam a vonatról.  

 Bocs, hogy meghaltam.

Tegnap, úgy este félhét és nyolc óra között, visszavonhatatlanul lezártam életem eddigi leghosszabb és legjelentősebb szakaszát. Azt a szakaszt, melyet egész pöttöm kislánykorom óta, bő tizenkét éve magammal hordoztam, mely a részem lett, talán a legjobb, a legszebb, a legtisztább részem.

Nem is tudnám megszámolni, hányszor kaptam magam azon, hányszor ébredtem arra, hogy a fejemben futamok futamokat kergettek, hogy C-dúr a D-dúrral vetekedett, hogy Grieg és Chopin és Liszt és a többiek nem hagytak nyugodni. Egész életemben mást sem tettem, mint zenéltem. Zenéltem versben, zenéltem prózában, zenéltem zongorán. A zene volt az én halhatatlan kedvesem. S most nincs tovább, vége van, hivatalosan vége van.

Szép, tiszta törés. Ez jó. Ez nagyon jó. Így könnyebben gyógyul. 

Van madár, amely nem bírja a kalickát. Túl ékes a tolluk. És amikor elrepülnek, örülsz, hisz tudod, hogy bűn volt bezárni őket. Mégis... minden szürke és üres, ami marad utánuk.

Azt hiszem, egyszerűen, hiányzik a barátom.

"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami... S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz, és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyerekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki? ... És mégis várod."

Igen. Mégis várom.

Hihetetlenül, elmondhatatlanul, leírhatatlanul frenetikus és utolérhetetlen az a pillanat, amikor rájössz, hogy az akit csodálsz és maradéktalanul elismersz, az az ember pontosan ugyanolyan jól vélekedik rólad, méghozzá minden elfogultság nélkül, mint te róla.

Belefolytam a zoknimba. (Ezúttal barika mintás.)

Olvasgatok. Mást nem igen van mit tenni, a könyveket pedig szeretem, de hát ezt te is tudod. Most épp Hessét bújom, akit annyira nem kedvelek, de végül is mindegy. Alapműveltség, vagy valami ilyesmi. Méghozzá Sziddhárta. Hülye egy cím, bár jobb, mint a Buddha. A lényeg, hogy pontosan a 67. oldal alján összefutottam egy bekezdéssel, amiben valahogy rátaláltam önmagamra. Úgy döntöttem, bepötyögöm, mivel nem hiszek az ilyetén véletlenekben, és bő három hónapja nem írtam ide egy sort sem. Gondoltam előbb megvárom, míg vége lesz, tudod, valahogy úgy, hogy olyan legyen, mintha sosem és sehol sem lettünk volna. Nem akartam megőrizni a haldoklásunk nyomait. És lám, tényleg: véget ért a móka mára, zárul Miki mókatára.

No...

„Időnként, a lelke mélyén, halódó, halk kis hangot hallott, mely halkan intette, halkan panaszkodott csak, alighogy észrevette. Azután jött olyan idő, hogy egy-egy órára még tudatában volt annak, milyen különös életet él, hogy csupa olyasmivel foglalkozik, ami csak játék, hogy derűs a kedve és időnként örömben van része, de a valóságos élet valahogy  mégis elfolyik mellette, őt nem érinti. Mint ahogy egy mutatványos játszik a labdáival, úgy játszott ő az üzleteivel, az őt körülvevő emberekkel, lekötötték a figyelmét, szórakoztatták; szívével azonban, lényének belső forrásával nem vett részt mindebben. A forrás valahol másutt csobogott, mintegy tőle távol, csak csobogott láthatatlanul, és már semmi köze nem volt az életéhez. És sokszor megijedt, amiért ilyen gondolatai támadtak s azt kívánta, bárcsak neki is megadatott volna, hogy szenvedéllyel, egész szívével részt tudjon venni a mindennapok gyermeteg tevékenykedésében, hogy valóságosan éljen, valóságosan cselekedjék, valóságosan élvezze az életet, ahelyett, hogy puszta nézőként rajta kívül álljon.”

Szóval a lényeg, hogy jól vagyok, tényleg. Mármint nem vagyok túl rajtad, de napról-napra könnyebb lesz. Úgy tenni, mintha könnyebb lenne, amitől hamarosan könnyebb lesz.

Reméljük. Szurkolj érte. És köszönöm, hogy elolvastad. 

Nézd, kicsim, mit teszel velem...

"Az emberek tévednek, mikor azt hiszik, hogy a csillagok fehér pontok a fekete ég vásznán. Nem, a csillagok hatalmas fekete foltok az alig néhol látszó fehér háttéren."

Igen. Megőrültem. Akárcsak Te.

Eszembe jutott egy idézet:

"Volnék nyakadra csöppent körtelé, Volnék ruhádba kent hasonlatok, Apró göröngy, ha megbotolsz belé, Kicsiny bogár, ha eltaposgatod."

Igen, mindez volnék, még ennél több is, csak máskor ne bánts így, kérlek.

"- Oly szelíden halt meg, akárcsak egy bárány - feleltem kérdésére. - Felsóhajtott és kinyújtózott, mint a gyermek, aki most tér magához álmából, majd elalszik ismét. Öt perc múlva még vert egy kissé a szíve, majd minden elcsendesült.

- És... nem mondotta a nevemet? - kérdezte húzódozva, mintha attól félne, hogy olyan részleteket tud meg, melyeket nem lesz ereje végighallgatni. 

- Egyetlenegyszer sem tért magához- mondtam -, senkit nem ismert meg ama perctől fogva, hogy maga ott hagyta őt. Ajkán boldog mosollyal nyugszik, és utolsó gondolataival a múlt szép napjai felé fordult. Békés álomban ért véget az élete... bár ugyanígy folytatódnék álma  a másvilágon.

- Kínok közt ébredjen - kiáltotta vadul toporzékolva, s felnyögött a fájdalom minden eddiginél kegyetlenebb szorításában. - Tehát mindvégig hazudott! Hol van most? Nem ott... nem az égben... nem semmisült meg... hol hát? Azt mondottad, hogy nem törődsz a kínjaimmal? Én pedig egy imát mondok, és addig ismétlem, míg a nyelvem bele nem fárad: Catherin Earnshaw, ne találj békét mindaddig, míg élek! Azt mondottad, megöltetek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosukat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni. Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva..."

Emily Bronte - Üvöltő szelek - 221.-222. oldal

 "- Kicsoda vagy tehát?

- Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel.

- Mit értsek voltaképp rejtvényeden?

- A tagadás a lényegem! És joggal az, mert minden születő: elpusztulást érdemelő; inkább ne jönne létre semmi. Mit Bűnnek szoktatok nevezni, Romlásnak, Rossznak röviden, az hát sajátos elemem."

Jaj, Lucifer, még sosem éreztem lényeged ennyire magaménak. Vagy pont az ellenkezőét.

Hiszen ki vagyok én?

Az erő része, mely örökké jóra tör, s örökké rosszat mível...

Bye, bye baby. Baby, goodbye.

Rossz, ha az embernek van valakije, aki hoz banánospitét.

"Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád."

Tudod, körülbelül fél éve nem történt velem olyan butaság, hogy valami teljesen hétköznapi dologról rögvest Te juss az eszembe. Mondjuk egy dalról, egy filmidézetről, egy fülbevalóról... vagy a szobámban talált szakadt cipőfűzőről, amiről persze még mindig tudom, hogy utálod, ha a végét védő pöcök nyomja a lábad. A nyáron annyi programot, annyi teendőt sűrűsítettem össze, hogy végül meghozták a várt eredményt, és sikerült elérnem, hogy egy pillanatra elmaradj az emlékeimből. Az elmúlt két hétben azonban folyton kísértesz, bárhová menjek beléd botlom, és hogy az egyetlen betű, ami lekopott a billentyűzetről az 'm', annyira természetesnek tűnik, annyira jellemzőnek, hogy már sírni sincs kedvem. Legfeljebb nevetne sírni. Tudod, ki volt a legtárstalanabb költő a 20. századi magyar irodalomban? Aki állandó boldogtalanságban, betegségben, pesszimizmusban, önutálatban élt? Biztosan tudod, magyarból mindig is jó voltál. Azt hiszem, már tudom, mi volt az ami Juhász Gyulát Annához kötötte. Nem a szerelem. Nem a halhatatlanság. Valami egészen más. Ez köt engem is hozzád. Mert már tényleg nem csinálok magamból tiszta idiótát, ha valaki kiejti a nevedet, nem kezdek el hülye vicceket mesélni, mint Chandler (igen, igen a te kedvenced Joey volt), ha egy pillanatra nem tudom magam hova rakni, mert szóba kerülsz. Nem, már nem vagyok szerelmes, és tudom, hogy úgy hangzik, mint egy érzelgős kamasz kislány siralma, de mióta elmentél, már nem is tudok úgy szeretni.  "Ifjúság, bolondság." Igen, kétségtelenül igaz, annyira, mint ahogyan az is, hogy ez az egész nem volt hiába, hogy bennem élsz, és biztosan tudom, hogy egész életemben Te leszel a legszebb tévedés. Fél éve nem éreztem magam ilyen ostobán. Fél éve, hogy nem beszélek magamban hozzád, hogy nem hitetem el magammal, hogy a dolgok amiket elképzelek, mondatok veled, tényleg a te szavaid. Most valamiért újra vannak ilyen pillanatok, és én csak annyit tudok, hogy egy lépéssel előrébb járok, mert nem beszélek róla senkinek, csak ide pötyögöm le, hogy mit jelent, amikor a legjobb barátod egyszer csak szembe jön velem a folyosón, és engem elöntenek az emlékek.

(És de istentelenül jó, hogy ezt soha sem fogod olvasni, és mégis bőgni támad kedvem, ha eszembe jut, hogy úgy maradtam meg az emlékediben, mint egy buta, naiv szerelmes kislány, aki semmire sem jó, csak hogy sírva-ríva rohangáljon egy bálvány után...)

"Borul a hívő, friss gyerekszem,

tündért se látok, nem verekszem.

Jobb volna elköszönni: jó éjt,

s eldobni ezt a nagy világot,

mint egy dióhéjt."