"Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád."
Tudod, körülbelül fél éve nem történt velem olyan butaság, hogy valami teljesen hétköznapi dologról rögvest Te juss az eszembe. Mondjuk egy dalról, egy filmidézetről, egy fülbevalóról... vagy a szobámban talált szakadt cipőfűzőről, amiről persze még mindig tudom, hogy utálod, ha a végét védő pöcök nyomja a lábad. A nyáron annyi programot, annyi teendőt sűrűsítettem össze, hogy végül meghozták a várt eredményt, és sikerült elérnem, hogy egy pillanatra elmaradj az emlékeimből. Az elmúlt két hétben azonban folyton kísértesz, bárhová menjek beléd botlom, és hogy az egyetlen betű, ami lekopott a billentyűzetről az 'm', annyira természetesnek tűnik, annyira jellemzőnek, hogy már sírni sincs kedvem. Legfeljebb nevetne sírni. Tudod, ki volt a legtárstalanabb költő a 20. századi magyar irodalomban? Aki állandó boldogtalanságban, betegségben, pesszimizmusban, önutálatban élt? Biztosan tudod, magyarból mindig is jó voltál. Azt hiszem, már tudom, mi volt az ami Juhász Gyulát Annához kötötte. Nem a szerelem. Nem a halhatatlanság. Valami egészen más. Ez köt engem is hozzád. Mert már tényleg nem csinálok magamból tiszta idiótát, ha valaki kiejti a nevedet, nem kezdek el hülye vicceket mesélni, mint Chandler (igen, igen a te kedvenced Joey volt), ha egy pillanatra nem tudom magam hova rakni, mert szóba kerülsz. Nem, már nem vagyok szerelmes, és tudom, hogy úgy hangzik, mint egy érzelgős kamasz kislány siralma, de mióta elmentél, már nem is tudok úgy szeretni. "Ifjúság, bolondság." Igen, kétségtelenül igaz, annyira, mint ahogyan az is, hogy ez az egész nem volt hiába, hogy bennem élsz, és biztosan tudom, hogy egész életemben Te leszel a legszebb tévedés. Fél éve nem éreztem magam ilyen ostobán. Fél éve, hogy nem beszélek magamban hozzád, hogy nem hitetem el magammal, hogy a dolgok amiket elképzelek, mondatok veled, tényleg a te szavaid. Most valamiért újra vannak ilyen pillanatok, és én csak annyit tudok, hogy egy lépéssel előrébb járok, mert nem beszélek róla senkinek, csak ide pötyögöm le, hogy mit jelent, amikor a legjobb barátod egyszer csak szembe jön velem a folyosón, és engem elöntenek az emlékek.
(És de istentelenül jó, hogy ezt soha sem fogod olvasni, és mégis bőgni támad kedvem, ha eszembe jut, hogy úgy maradtam meg az emlékediben, mint egy buta, naiv szerelmes kislány, aki semmire sem jó, csak hogy sírva-ríva rohangáljon egy bálvány után...)
