Tegnap, úgy este félhét és nyolc óra között, visszavonhatatlanul lezártam életem eddigi leghosszabb és legjelentősebb szakaszát. Azt a szakaszt, melyet egész pöttöm kislánykorom óta, bő tizenkét éve magammal hordoztam, mely a részem lett, talán a legjobb, a legszebb, a legtisztább részem.
Nem is tudnám megszámolni, hányszor kaptam magam azon, hányszor ébredtem arra, hogy a fejemben futamok futamokat kergettek, hogy C-dúr a D-dúrral vetekedett, hogy Grieg és Chopin és Liszt és a többiek nem hagytak nyugodni. Egész életemben mást sem tettem, mint zenéltem. Zenéltem versben, zenéltem prózában, zenéltem zongorán. A zene volt az én halhatatlan kedvesem. S most nincs tovább, vége van, hivatalosan vége van.
