"- Oly szelíden halt meg, akárcsak egy bárány - feleltem kérdésére. - Felsóhajtott és kinyújtózott, mint a gyermek, aki most tér magához álmából, majd elalszik ismét. Öt perc múlva még vert egy kissé a szíve, majd minden elcsendesült.
- És... nem mondotta a nevemet? - kérdezte húzódozva, mintha attól félne, hogy olyan részleteket tud meg, melyeket nem lesz ereje végighallgatni.
- Egyetlenegyszer sem tért magához- mondtam -, senkit nem ismert meg ama perctől fogva, hogy maga ott hagyta őt. Ajkán boldog mosollyal nyugszik, és utolsó gondolataival a múlt szép napjai felé fordult. Békés álomban ért véget az élete... bár ugyanígy folytatódnék álma a másvilágon.
- Kínok közt ébredjen - kiáltotta vadul toporzékolva, s felnyögött a fájdalom minden eddiginél kegyetlenebb szorításában. - Tehát mindvégig hazudott! Hol van most? Nem ott... nem az égben... nem semmisült meg... hol hát? Azt mondottad, hogy nem törődsz a kínjaimmal? Én pedig egy imát mondok, és addig ismétlem, míg a nyelvem bele nem fárad: Catherin Earnshaw, ne találj békét mindaddig, míg élek! Azt mondottad, megöltetek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosukat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni. Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva..."
Emily Bronte - Üvöltő szelek - 221.-222. oldal