Olvasgatok. Mást nem igen van mit tenni, a könyveket pedig szeretem, de hát ezt te is tudod. Most épp Hessét bújom, akit annyira nem kedvelek, de végül is mindegy. Alapműveltség, vagy valami ilyesmi. Méghozzá Sziddhárta. Hülye egy cím, bár jobb, mint a Buddha. A lényeg, hogy pontosan a 67. oldal alján összefutottam egy bekezdéssel, amiben valahogy rátaláltam önmagamra. Úgy döntöttem, bepötyögöm, mivel nem hiszek az ilyetén véletlenekben, és bő három hónapja nem írtam ide egy sort sem. Gondoltam előbb megvárom, míg vége lesz, tudod, valahogy úgy, hogy olyan legyen, mintha sosem és sehol sem lettünk volna. Nem akartam megőrizni a haldoklásunk nyomait. És lám, tényleg: véget ért a móka mára, zárul Miki mókatára.
No...
„Időnként, a lelke mélyén, halódó, halk kis hangot hallott, mely halkan intette, halkan panaszkodott csak, alighogy észrevette. Azután jött olyan idő, hogy egy-egy órára még tudatában volt annak, milyen különös életet él, hogy csupa olyasmivel foglalkozik, ami csak játék, hogy derűs a kedve és időnként örömben van része, de a valóságos élet valahogy mégis elfolyik mellette, őt nem érinti. Mint ahogy egy mutatványos játszik a labdáival, úgy játszott ő az üzleteivel, az őt körülvevő emberekkel, lekötötték a figyelmét, szórakoztatták; szívével azonban, lényének belső forrásával nem vett részt mindebben. A forrás valahol másutt csobogott, mintegy tőle távol, csak csobogott láthatatlanul, és már semmi köze nem volt az életéhez. És sokszor megijedt, amiért ilyen gondolatai támadtak s azt kívánta, bárcsak neki is megadatott volna, hogy szenvedéllyel, egész szívével részt tudjon venni a mindennapok gyermeteg tevékenykedésében, hogy valóságosan éljen, valóságosan cselekedjék, valóságosan élvezze az életet, ahelyett, hogy puszta nézőként rajta kívül álljon.”
Szóval a lényeg, hogy jól vagyok, tényleg. Mármint nem vagyok túl rajtad, de napról-napra könnyebb lesz. Úgy tenni, mintha könnyebb lenne, amitől hamarosan könnyebb lesz.
Reméljük. Szurkolj érte. És köszönöm, hogy elolvastad.
